Young Nam
Hát, ez a nap is eljött. Itt állok a szobámban, a sok bőrönd között. Mégegyszer, utoljára körülnézek, ajkaim szomorú mosolyra húzódnak, majd sietős léptekkel elhagyom a házat. Az autó már vár, amit a SES Media küldött. Kíváncsi vagyok a banda többi tagjára. Azt hiszem, összesen heten leszünk. Beszállok az autóba, illedelmesen köszönök a sofőrnek, aki viszonozza a gesztust, majd elindul. Útközben szemeimet végig a tájon tartom, egy percre sem veszem le róla. Egyre kijjebb érünk a buzgó városból. Olyan békés ez az egész. Érthető, hisz a dorm a külvárosban van. Még a telefonom rezgése sem érdekel, a táj jobban leköt. Erre még nem is jártam. Vagy ha mégis, nem emlékszem. Talán kiskoromban. Hihetetlen, hogy 17 évesen végre debütálhatok, ráadásul nem is egyedül! Számomra felfoghatatlan. Kiskorom óta táncolok, és előszeretettel szórakoztattam a családomat énekléssel. Az iskola, ahova jártam, gyakran rendezett ilyesmi versenyeket. Az összesen részt vettem, és dobogós is lettem. Már akkor tudtam; idol szeretnék lenni. Hosszú visszaemlékezésem közben megérkeztünk. Az ajtót kinyitják, én pedig tátott szájjal bújok ki a járműből. Egy hatalmas ház áll előttem. Falait fehérre mázolták. Nem túl színes, de modern. Azonnal elnyeri tetszésemet. A sok ablak között megpillantok egy erkélyt is. Két emelete van. Legalábbis így kívülről ez jön le. A 40-es éveiben járó férfi kezembe nyomja két bőröndömet, majd az ajtóhoz lökdös, visszasiet a kocsihoz, bevágja magát a kormány mögé, és elhajt.
- Bunkó... – sziszegem idegesen. Mikor visszafordulok a ház felé, az ajtó kivágódik, egyenesen nekem, én pedig elterülök a földön. – Mégis mi a szar volt ez?! – akadok ki.
- Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi, bocsi, bocsi! Én csak kinyitottam az ajtót, mint minden 2. percben, várom a többieket! Én voltam az első, és még nincs itt más, persze most jöttél te, de eddig egyedül dekkoltam a nappaliban! Unalmas volt! – hadarja a velem szemben álló fiú. Alig értek valamit abból, amit mond, olyan gyorsan pörög a nyelve. Vesz egy mély levegőt, majd ismét neki kezd. – Egyébként Shou vagyok! – mosolyog oldalra döntött fejjel. – Gyere, segítek...
- Young Nam – segítem ki.
- Young Nam – nyújtja kezét. Elfogadom, majd hagyom, hogy felsegítsen. – Te hány éves vagy? Én 14. Azt hiszem, én vagyok a maknae – töpreng.
- 17 – közlöm. – 14 éves vagy? – csodálkozom. Minimum 16-nak néztem. Áh, lényegtelen. Bőröndjeimet kezembe kapom, majd belépek az előszobába, ami a világos barna árnyalataiban pompázik. Amolyan "nem rossz" pillantással nézek végig a helyiségen.
- Tök jó, nem? – áll meg mellettem Shou. – Hyung, gyere, megmutatom a szobád! – ragadja meg a karom, majd maga után húz. Csomagjaimat magam után rángatom, a lépcsőn viszont nem akarnak feljönni. Szegényeket ma még kinyírom, az fix. Az első emeleten megállunk, egy ajtó előtt, amire hatalmas betűkkel rá van írva a nevem. – Itt vagyunk~ – nyitja ki az ajtót Shou.
- Nem rossz. Lakható – lépek beljebb. Na jó, igazából nagyon tetszik. Az egész szoba kék. Már most szeretek itt élni. Csomagjaimat kiejtem kezeim szorításából, majd az ágyra dőlök. Tekintetemet a plafonon tartom, nem nézek semerre. El is felejtkezem Shou-ról, de nem marad sokáig észrevétlen.
- Jövök, hyung! – kiált fel. Megbotlik az ágy lábában, és egyenesen rám esik. Feje mellkasomra érkezik. Alig érzem, hogy van rajtam valami. Olyan könnyű.
- M-mit csinálsz?! – pattanok fel lányos zavaromban, aminek köszönhetően a nálam 3 évvel fiatalabb fiú, aki eddig rajtam feküdt, lepottyan a földre.
- Hyung~ miért csináltad ezt~? Véletlen volt! – cicceg. – Amúgy is az ágy hibája. Kigáncsolt!
- Szép bemutatkozás... – sóhajtok. Megindulok az ajtó felé, de a - még mindig - földön fekvő Shou belekapaszkodik a lábamba. Körmeivel beleváj a bőrömbe. – Engedj már el, te majom! – förmedek rá.
- Hyung, ne hagyj itt! Nem szeretk egyedül lenni! – nyivákol megállás nélkül. Megforgatom szemeimet, majd jobb lábamat magam után húzva mászok le a lépcsőn, Shou-val együtt, akinek ajkait minden egyes lépcsőfoknál elhagyja az "aish". Már a nappali közepénél járunk, amikor belebotlunk egy másik fiúba.
- Sz-sziasztok... – dadogja zavartan. – Hiába csengettem, kopogtam, nem nyitottatok ajtót, szóval bejöttem... I-izé... Kang Byung Ho vagyok! – hajol meg illedelmesen.
- Szia! Ő Young Nam hyung, én pedig Shou vagyok! – mutat be Shou. – Azt hiszem, én vagyok a maknae...
- Engedj már eel! – rázogatom a lábamat. Amint elenged, Byung Ho háta mögé szökkenek.
- Hyung, te hány éves vagy? – mosolyog Shou, mintha mi sem történt volna.
- 16... – motyogja lehajtott fejjel Byung Ho. – Azt hiszem, jött még valaki – pillant hátra.
Ha Nui
- Figyelj, dongsaeng, Andy sunbae szerint ez nagy nyereség lenne a Teen Top-nak is, és persze a Sweet Cupcakes-nek is – érvelt Byul unni.
- Unni, te áruló! – mutattam rá, összehúzott szemekkel.
- Hanui, Byul-nak igaza van – lépett közelebb Kyung Eun sunbae –, és amúgy is T.O.P sunbae akarja ezt az egészet. Valld be, ezellen semmit sem tudsz tenni. Csak törődj bele, és változtass a viselkedéseden – tette hozzá. Idegesen levágtam magam a kanapéra, majd elterültem.
- Na és ha a sok Angel megutál emiatt? – jutott eszembe.
- Hova gondolsz? – vonta fel szemöldökét unni.
- Sok ChangJo fan van, nem? Mi van akkor, ha megutálnak azért, mert kialakítanak egy tévhitet, hogy együtt vagyok azzal a majommal – fejtettem ki gondolatmenetemet. – Akkor nem csak Hanui rajongó tábora csökkenne drasztikusan, de még a Sweetie-k is megcsappannának – ásítottam.
- Hagyd már abba, Hanui! Hihetetlen, mennyit hisztizel... Tudod egyáltalán, mit jelent az, amit mondtál? – akadt ki Kyung Eun. – Henry és Amber is csináltak közös albumot, mégsem kreáltak a rajongók ilyen alaptalan tévhiteket, sőt! Csak nőtt a rajongóik száma! – hadonászott a levegőben a menedzserünk. – Tudod, hány lány lenne a helyedben? Nem is... hány idol lenne a helyedben? – nyomta meg az 'idol' szót.
- Mikor kezdjük ezt az egészet? – sóhajtottam beletörődve.
- Holnap reggel pontban 6:30-kor itt foglak várni az ajtó előtt. Byul fog kelteni. El ne késs! – rázta mutatóujját fenyegetően, majd meg sem várva reakciómat, kisietett a dormból. A nyitott ajtóhoz rohantam, majd utána ordítottam:
- Mi van?! – lihegtem. Válasz nem jött, igazából nem is vártam. Nem vagyok olyan koránkelő típus, ez a reggeli találkozó nem fog menni, érzem. Kétségbeesetten beandalogtam a szobámba, az ajtót becsaptam, majd lehasaltam az ágyamra. Párnámba temettem fejem, és kiüvöltöttem magam. Byul többször kopogott az ajtómon, de különösebben nem figyeltem oda. Vacsora után az ágyamban feküdtem, és tv-t néztem, amikor unni bejutott. Ijedten kaptam oda tekintetemet.
- Úirsten, te normális vagy?! Berúgtad az ajtómat! – mutattam két kézzel a földön elterülő ajtóra, amin unni állt. – Mire volt ez jó?! – értetlenkedtem.
- Dongsaeng! Mi a baj? – mászott fel az ágyamra, figyelmen kívül hagyva kiakadásomat.
- Gyere csak beljebb, miért is ne! – ciccegtem.
- Mi történt közted, és ChangJo között, amiért ennyire utálod? – kíváncsiskodott.
- Tényleg... tényleg nem tudod?! – rángattam az egyik szemöldököm fel-le, nem túl bájosan. – Övé az... első csókom – sütöttem le szemeimet.
- És? Mi a baj ezzel? Esküszöm nem értelek! Mi a baj azzal, hogy ő csókolt meg először? – tárta szét karjait értetlenül.
- Az, hogy én nem akartam... De ne beszéljünk erről, kérlek – nyöszörögtem fáradtan, mire aprót bólintott. – Ennyi?
- Ja, aha. De... szeretnék több időt tölteni veled! – jelentette ki.
- Tessék? – döntöttem oldalra fejemet, kérdőn. – Figyelj, unni, örülök, hogy szeretnél velem lenni, de aludnom kell, holnap korán kelek! – nyafogtam.
- Mert én nem? Én keltelek! – csapkodott a levegőben. Megfogta a távirányítót, majd kikapcsolta a tv-t. – Jó éjt! – köszönt el, majd kisietett a szobámból. Az ajtót visszarakta a helyére, de hiába, az megint kidőlt. És újra... és újra.
- Dongsaeng~ kelj fel~! – ordította torkaszakadtából Byul.
- Mi a jó istent akarsz? Hány óra van? – forgolódtam telefonomat keresve.
- Pontosan 5 óra! Ha időben el akarsz készülni, sietned kell! – tapsolt kettőt.
- Aigoo. Nem akarom! – bújtam Kyung Eun sunbae háta mögé a stúdió épülete előtt.
Ha Nui
- Ha Nui! Képzeld, kivel fogsz készíteni egy albumot! – ugrott nyakamba unni-m, Byul. Miután sikeresen kihámoztam magam szorításából - ami nem volt valami könnyű - kérdőn néztem rá. Nekem ilyenről egy szót sem szóltak... – Teen Top ChangJo! – sikkantotta. Boldogságát nem leplezte. Én viszont valahogy nem tudtam örülni. – Mi a baj? – fürkészte arcomat kíváncsian a duó másik tagja, Byul unni.
- Unni... áruld már el. Azzal a ChangJo-val, akivel együtt voltam gyakornok? – vontam fel egyik szemöldökömet, körülbelül a plafonig.
- Igen – mosolygott.
- Micsoda?! Miért?! – akadtam ki. Nem ápoltam túl jó viszonyt ChangJo-val, és ezzel unni is tisztában volt. – Nekem erről miért nem szóltak? – idegeskedtem.
- Nyugi, dongsaeng, biztos jól ki fogtok jönni, a gyakornoki évek ellenére is – bíztatott unni. Lemondóan megráztam a fejem, majd kissé ingerülten felsóhajtottam.
- Mindegy, nekem suliba kell mennem – indultam el az iskola felé, de félúton megtorpantam, majd vettem egy 180 fokos fordulatot. – Egy pillanat... neked is! – mutattam összehúzott szemekkel Byul unni-ra, aki kínosan felnevetett. Szerintem arra várt, hogy hátat fordítsak neki, és ismét célba vegyem a sulit. De ez nem történt meg. Hatalmas ciccegések közepette, de végül velem tartott. Útközben végig fújtatott, de különösebben nem érdekelt. Jobban lefoglalt a ChangJo-val közös albumunk... Vajon nekem erről miért nem szóltak? Vagy ma akartak szólni? Na és mikor kezdjük el felvenni a dalokat? Vagy egyáltalán gyakorolni a koreográfiát... Vagy akár csak kitalálni a koreográfiát, és megírni a dalokat!
- Milyen órával kezdesz? – fordult felém unni. Időközben beértünk az iskolába.
- Őőő... matek... asszem' – tippelgettem. Igazából ez érdekelt a legkevésbé. Lépteink egyre gyorsabbak lettek, de csak a rajongók miatt. Semmi szükségünk nem volt egy támadásra, már kora reggel. Byul unni osztálya előtt elbúcsúztunk, majd megvártam, míg beér a barátaihoz, én pedig ráérősen, lehajtott fejjel sétáltam tovább. Már nem voltam olyan messze célomtól, amikor valaki nekem jött. A lendülettől visszapattantam, és sikeresen levágtam magam a földre. Néhyán alsóbb éves, valamint pár végzős is hozzám sietett, hogy felsegítsen, vagy megbizonyosodjon róla, jól vagyok-e. Mikor megköszöntem a segítséget a többieknek, kérdőn, egyben dühösen pillantottam fel a nálam jóval magasabb személyre, aki miatt elpadlóztam. – ChangJo! – ordítottam dühösen.
- Ha Nui... – sziszegte. – Nézz a lábad elé!
- Én nézzek a lábam elé? Ha jól emlékszem, te jöttél nekem! – akadtam ki.
- Oh, igen? Biztos beverted a fejed esés közben! – húzta az agyam. – Amúgy is... lehetnél kedvesebb is velem – közölte.
- Miért is? – nevettem ingerülten.
- Szóval neked még nem szóltak – állapította meg. – Azt hiszem, ezt nem tőlem kéne megtudnod, ennek ellenére elmondom. Készítünk egy közös albumot. Mi. Ketten – suttogta, miközben ujjával rám, majd magára mutatott.
- Igen, unni már szólt... De akkor sem változik meg rólad a véleményem, sem a viselkedésem veled! – háborogtam.
- Pedig jobban tennéd, ha ezeken változtatnál.
- Te most... fenyegetsz? – ráncoltam homlokom.
- Én? Fenyegetni? Téged? – értetlenkedett.
- Aigoo... – nyöszörögtem, majd faképnél hagytam a bámészkodó tömeget, és azt az idiótát, és végre sikeresen elfoglaltam helyemet az osztályban. És nem, nem matek volt az első óra. De ez lényegtelen... Iskola után unni-val - értelemszerűen - együtt indultunk haza. A Sweet Cupcakes házban már ott várt ránk menedzserünk, a harmincas évei elején járó Kyung Eun sunbae.
- Sziasztok. Ha Nui, szeretnék veled beszélni – állt fel a kanapéról, amin egészen addig úgy ült, míg a jó kislányok; keresztbetett lábakkal, egyenes háttal, kezeit pedig maga mellé helyezte.
- Tudom... Unni már mondta. Sőt ChangJo is... – fintorogtam.
- Beszéltél vele? – kíváncsiskodott.
- Sajnos... azt mondta, jobban járnék, ha megváltozna a viselkedésem, és a véleményem róla... Persze miután fellökött a folyosón – grimaszoltam.
- Ne vágj ilyen fejeket, kérlek – mosolygott sunbae. – Egyébként, igaza van. Tényleg nem ártana, ha kedvesebb lennél vele – bólogatott egyetértően. Kétségbeesetten Byul unni-ra néztem, aki tehetetlenül széttárta karjait, amolyan "mit tehetnénk? Fogadd el!" stílusban. Tehát tőle sem várhattam segítséget.
- Miért? Csak mert együtt fogunk énekelni, és táncolni? Amúgy mennyi dalról van szó? Mini album lesz? – dőltem le a piros kanapéra.
- Tizenötről.
- Mennyi?! – azzal a lendülettel fel is pattantam. – Nem, nem, nem és nem! Tiltakozom! – hadonásztam kezeimmel. Hiába hisztiztem, üvöltöttem, csapkodtam, nem hatott. Fölöslegesnek bizonyult. Azt hiszem, bele kell törődnöm... Meg kell barátkoznom a ténnyel, miszerint azzal a majommal együtt kell dolgoznom egy ideig.
- Milyen órával kezdesz? – fordult felém unni. Időközben beértünk az iskolába.
- Őőő... matek... asszem' – tippelgettem. Igazából ez érdekelt a legkevésbé. Lépteink egyre gyorsabbak lettek, de csak a rajongók miatt. Semmi szükségünk nem volt egy támadásra, már kora reggel. Byul unni osztálya előtt elbúcsúztunk, majd megvártam, míg beér a barátaihoz, én pedig ráérősen, lehajtott fejjel sétáltam tovább. Már nem voltam olyan messze célomtól, amikor valaki nekem jött. A lendülettől visszapattantam, és sikeresen levágtam magam a földre. Néhyán alsóbb éves, valamint pár végzős is hozzám sietett, hogy felsegítsen, vagy megbizonyosodjon róla, jól vagyok-e. Mikor megköszöntem a segítséget a többieknek, kérdőn, egyben dühösen pillantottam fel a nálam jóval magasabb személyre, aki miatt elpadlóztam. – ChangJo! – ordítottam dühösen.
- Ha Nui... – sziszegte. – Nézz a lábad elé!
- Én nézzek a lábam elé? Ha jól emlékszem, te jöttél nekem! – akadtam ki.
- Oh, igen? Biztos beverted a fejed esés közben! – húzta az agyam. – Amúgy is... lehetnél kedvesebb is velem – közölte.
- Miért is? – nevettem ingerülten.
- Szóval neked még nem szóltak – állapította meg. – Azt hiszem, ezt nem tőlem kéne megtudnod, ennek ellenére elmondom. Készítünk egy közös albumot. Mi. Ketten – suttogta, miközben ujjával rám, majd magára mutatott.
- Igen, unni már szólt... De akkor sem változik meg rólad a véleményem, sem a viselkedésem veled! – háborogtam.
- Pedig jobban tennéd, ha ezeken változtatnál.
- Te most... fenyegetsz? – ráncoltam homlokom.
- Én? Fenyegetni? Téged? – értetlenkedett.
- Aigoo... – nyöszörögtem, majd faképnél hagytam a bámészkodó tömeget, és azt az idiótát, és végre sikeresen elfoglaltam helyemet az osztályban. És nem, nem matek volt az első óra. De ez lényegtelen... Iskola után unni-val - értelemszerűen - együtt indultunk haza. A Sweet Cupcakes házban már ott várt ránk menedzserünk, a harmincas évei elején járó Kyung Eun sunbae.
- Sziasztok. Ha Nui, szeretnék veled beszélni – állt fel a kanapéról, amin egészen addig úgy ült, míg a jó kislányok; keresztbetett lábakkal, egyenes háttal, kezeit pedig maga mellé helyezte.
- Tudom... Unni már mondta. Sőt ChangJo is... – fintorogtam.
- Beszéltél vele? – kíváncsiskodott.
- Sajnos... azt mondta, jobban járnék, ha megváltozna a viselkedésem, és a véleményem róla... Persze miután fellökött a folyosón – grimaszoltam.
- Ne vágj ilyen fejeket, kérlek – mosolygott sunbae. – Egyébként, igaza van. Tényleg nem ártana, ha kedvesebb lennél vele – bólogatott egyetértően. Kétségbeesetten Byul unni-ra néztem, aki tehetetlenül széttárta karjait, amolyan "mit tehetnénk? Fogadd el!" stílusban. Tehát tőle sem várhattam segítséget.
- Miért? Csak mert együtt fogunk énekelni, és táncolni? Amúgy mennyi dalról van szó? Mini album lesz? – dőltem le a piros kanapéra.
- Tizenötről.
- Mennyi?! – azzal a lendülettel fel is pattantam. – Nem, nem, nem és nem! Tiltakozom! – hadonásztam kezeimmel. Hiába hisztiztem, üvöltöttem, csapkodtam, nem hatott. Fölöslegesnek bizonyult. Azt hiszem, bele kell törődnöm... Meg kell barátkoznom a ténnyel, miszerint azzal a majommal együtt kell dolgoznom egy ideig.
